Karikás ostorok

Eredeti karikás ostorok honlapja

"Csikós vagyok Hortobágyon, nem gulyás,

Ostort kötök a vállamra, karikást!

Rézsarkantyúm lovam véknyába vágom,

Így élem le zsenge ifjúságom!"

Bemutatkozás

Szőke Péter Népi Iparművész vagyok, 1970-ben születtem Gyulán. Az első karikás ostoromat 1975-ben még nagyapám készíttette egy erdélyi rokonával, ami azóta is megvan. Valószínűleg az a kis ostor határozta meg a vonzalmat és az érdeklődésemet a karikás ostorokhoz. Mindig érdekelt a pusztai emberek kézművessége. 1994-ben egy Töki lovastáborban megismerkedtem Vas Gáborral, aki akkor ott bemutatós csikós volt. Megtanított bánni az ostorral, majd nekem is készített egyet. Számomra még mindig nem volt az az ostor igazi ostor, mivel a lekötözések műanyagból készültek. 1998-ban egy régi, még 1921-ben készült karikás ostort elvittem magammal megjavíttatni Hortobágyra a hídi vásárba. Ekkor ismerkedtem meg későbbi mesteremmel, Szabó Gábor bácsival. 1999-ben visszamentem hozzá Hortobágyra, hogy megtanuljam az ostorkészítést. 2007 óta folyamatosan zsűriztetem ostoraimat, bicskatartóimat és egyéb népi tárgyaimat. 2016. május 26-án a Népi Iparművészeti Tanácsadó Testület a Népi Iparművész címet adományozta!

Ezen a honlapon olyan készítők karikás ostorai találhatók, akik még igazi karikásokat készítenek és nem olyan szegelt bóvlikat amiknek semmi közük az igazi, pásztorok által készített ostorokhoz. Sajnos kevés ember tudja, merre is induljon, kihez is forduljon, ha jó ostort szeretne vásárolni. Az a baj, hogy kis országunk el van árasztva olyan, népi iparművészek és egyéb készítők által készített ostorokkal, amik megszégyenítik azt a jelképet, ami a magyar pásztorembernek éke, jelvénye volt! Ezek a semmit érő ostorok a lovas és szuvenír bolti, illetve vásári karikások. (tisztelet a kivételnek!)

A későbbiekben látható lesz, hogy mily részei vannak egy igazi karikás ostornak, amiből ha valamit is elhagynak illetve nem tartják be az arányokat, nem fog az ostor jól működni. Sok bóvlin a pillangókat szeggel erősítik a nyélhez! Ezek értéktelen ostorok, és pénzt adni értük felesleges pénzkidobás!

Az ostor felépítése

1. Az ostor

Az ostor állathajtó és terelő eszköz, mely egy nyélből, és az erre erősített szíjból, vagy fonásból áll. Nyele lehet fából, nádból esetleg acélból.
Két alaptípusa van: rövid nyelű, amelyet pásztorok, valamint a hosszú nyelű, amelyet a szekerezők-kocsizók használnak.
Mind a két típuson belül találunk kötél és szíjostort is. A pásztorok által használt rövid nyelűt nevezik nehézostornak, kancsikának, korbácsnak is,
bár legelterjedtebb neve a karikás. Sok részből tevődik össze, s tájanként igen változatos az egyes részek elnevezése. Általánosnak mondható hogy a nyélhez erősítő szíjkötés neve telek, vagy nyakló. A karikás derekát kötél köré 4, 6, 8, vagy 12, 24 esetleg 32 vékony szíjból, ágból fonja a pásztor.
Az ehhez csatlakozó csapó egyes szíjból áll, a csapó végére kerül a sudár, ami a cserdítéskor a durranó hangot adja. A szekerező-kocsizó ostor egyszerűbb; nyele nem csak hosszabb, hanem vékonyabb – a karikással szemben – a nyél is hajlékony.

A kocsizó ostorszíjból, az ökörhajtó ostor általában kenderkötélből készült. A négy-hatökrös szekerekhez különösen hosszú nyelű ostort használtak.
Azt, hogy milyen ostort kell használni, az állat fajtája is meghatározza. A kondások ostora a nehézostor, amely tulajdonképpen karikás ostor, de sokkal nehezebbre, durvábbra van csinálva, mivel a mangalica disznónak vastag a bőre és sokkal nagyobbat kell odaütni neki, mint egy lónak, ahhoz, hogy kordában lehessen tartani. De később az angolsertések elterjedésével a nehézostor használata is megszűnt, mivel azoknak érzékenyebb a bőre,
és könnyen meglátszik rajta az ütés, ami értékvesztést jelent, és a kondás béréből levonásra kerül. Ugyanígy egy szekeret húzó bivaly hajtásához is durvább, göcsörtösebb ostor kell, mint egy “fehér marha” hajtásához. A fehér marhát csak úgy meglegyintik egy hosszú nyelű könnyű ostorral, a bivalyra viszont rá kell vágni a korbáccsal.

2. A karikás ostor

A rövid nyelű ostorok a pásztor emberek terelő eszköze. Ismertebb elnevezései karikás ostor, csikósostor, nehézostor, pásztorostor, kanászostor. Két részből, a tulajdonképpeni ostorból – amely szíjból készül, esetleg szegényebb vidéken kötélből – és a rövid, rendesen alkar hosszúságú, gyakran díszített nyélből áll. Ezek az ostorok rendszerint pásztor készítmények. Csak később kezdték el a szíjgyártók is készíteni őket a módosabb gazdáknak.

Kötélből készült karikás
A kötélostorok értékesebb fajtája a fonott kötélostor, mely a szegényebb pásztoremberek karikása volt. Az ország egyes részein csak a nemes gazdáknak, meg a gazdalegényeknek volt szíjból készült karikás ostora, és azt is a szíjgyártók készítették legtöbbször.
A kötélből készült karikás ostorhoz a kanász a kender feldolgozáskor kért magának a szöszből, de ha erre nem volt lehetősége, kötőfékszárból, vagy istrángból készítette el. A kötelet, vagy szöszt tavasszal fonta meg karikásnak, mikor kihajtotta az állatokat. Disznóőrzés közben fonta magának a zsineget. A madzagnak egy darabba kellett lennie, hogy az ostoron ne legyen csomó, vagy göcs, sima, “sugáran vékonyodó legyen, mint a kígyó”. Az ilyennek jobb ütése esik, nem ránt, mint az egyforma vastag, vagy éppen az egyenlőtlen vastagságú. A karikás ostort a fejénél kezdi el csinálni a kanász. Behajtja karikába a kötél vastagabb végét, úgy hogy 8- 10 cm átmérőjű legyen a karika, és a szárához köti, de a kötélnek nem a legvégét, hanem feljebb egy arasznyival. Ami kimarad a végéből, kibontja, kiszöszöli, hogy az ostor szárához kereken, arányosan foghassa oda (úgy ahogy az istrángot csinálják). A több öles madzaggal megköti a nyakánál és a karikás fejét itt kezdi befonni balról jobbra haladva. Két féle fejet szoktak csinálni, az úgynevezett taréjosat, és a simát.
Mikor a fejet befonta, folytatja az ostor derekán. Mikor a karikás ostor kötélrészét, fejét és a derekát befonta a kiskanász, a vékony végéhez csapót köt. A csapót juh, báránybőrből készíti, ahol disznó döglik, annak a lenyúzott bőréből. A csapó is vékonyan kezdődik és folyamatosan szélesedik. A lapos csapó a jó, mert a kerek kikezdi az állat bőrét. A csapó körülbelül 1/3 része az egész ostornak.

sugár

A csapó végére jön a sugár. A ló sörényéből, vagy farkából húzza ki a kanász. Az ostor fejébe nyaklót köt a kanász, mely irhából, vagy madzagból való. A nyakló által függ össze az ostor a nyéllel. Az ostor nyele gyümölcsfából készül. A nyél kb. 1/4 része az ostornak. A nyelet felső végén bicskával átfúrja, a nyéllyukba a nyaklót belehúzza, csomóra köti. A nyél végén újabban szíjból van a fej alkalmazva. A fúrott nyél ősibb. A tartalékban lévő sudárok a nyaklón csüngenek.
Az ilyen ostorokra karszíj általában nem telik, sallang is ritkán van rajtuk.

Szíjostor

A pásztorok elmaradhatatlan szerszáma az ostor. A szép ostor nem csak terelőeszköze volt a csikósnak, gulyásnak, kanásznak, hanem címeréül is szolgált, így szépségére különös gondot fordítottak. Ha maguk nem tudták megfonni, vagy a nyelet megfelelően díszíteni, drága pénzen megvették, nehogy szégyenben maradjanak. A csikósok az ostorukat – hogy mozgékonyabb legyen – karikával látják el, és ilyenkor karikás a neve. Karikásuk elsősorban az alföldi pásztoroknak van, a dunántúliak és a felvidékiek a hosszabb nyelű, rövidebb sudarú ún. nehéz ostort használják. Habár régen többféle elnevezéssel illették a pásztorok ostoraikat, ma már mindegyik pásztorostort karikásként emlegetik. A hajdúsági csikós akármerre megy, mindig a nyakán hordja karikását. Ha a ménest lóháton őrzi, feje felett forgatva elöl egyet ránt rajta, s az ostor csattan. Azt tartják, hogy a jó karikástól jobban fél az állat, mint a bottól. A jószágot nem annyira ütik vele, mint inkább pattogtatva, hangos kiáltozással késztetik kellő irányba.

3. A nyél

A karikásnak nagy üggyel-bajjal, annak rendje és módja szerint, külön művészettel készítenek nyelet. A nyelet Dunántúlon leginkább somfából, Tiszántúlon meggy-, cseresznye-, vagy akácfából készítették. A hortobágyi kondások az ostor-nyelet szilvafából faragták. A szilvafa után az ostorkészítő területeken valóságos vadászat folyt.


              ostornyelek

A fa töve a legalkalmasabb ostornyélnek. A kivágott, vagy vásárolt fát előbb két évig szárítják, mert ha nem elég száraz, felhasználás után meghasadhat. Egy-egy 10 cm vastagságú szilvafa hasából, 4 nyél telik ki. A hasábot kis baltával felhasogatják, és durva faragással meghagyják a nyél állását. Majd vékony bicskával, vagy késheggyel végig “szikálják” (finomabb faragás) és háromszélű reszelővel végig reszelik, míg elég sima nem lesz. A nyél hosszúságát és vastagságát leendő gazdájának a kezéhez igazítják. A jó nyél alkar hosszúságú, vagy egyes vidékeken a könyökhajlattól a középső ujj végéig számolják. Vastagságát a gazdája marka határozza meg.Ezután a nyélnek valót beavatják, azaz bekenik vékonyan olajjal, vagy zsírral, hogy szívós legyen és egyenletes barna-piros színt kapjon. Egyes vidékeken e célból trágya alatt érlelik. A nyelet új állapotban nem szokták díszíteni, mert még lehet, hogy később megreped. Ezért csak a végére felkötöznek egy telektartót, rákötnek egy régi fonást, és így használják legalább fél évig. Csak ezután történhet meg a díszítés. A nyél díszítésének többféle módja ismert. Díszítettek véséssel, faragással, rézverettel, beeresztéssel, és berakással, amit a hortobágyi pásztorok kiverésnek hívnak.

A Dunántúlra jellemző a vésett díszítés, később pedig a faragás. Itt a faragások legkedveltebb alakja a betyár. Ezeken a nyeleken általában a fogó rész nem díszített, hanem a derekát, és a fej részét faragják meg. A Felföldön is díszítenek faragással, de ennek a tájnak a sajátossága az ólom, ón és cin beöntéssel való díszítés. Ezzel a technikával geometrikus mintákat készítettek az egész nyélen. Erdélyben szintén a geometrikus elemek az uralkodó díszítő minták. Az Alföldön a fa díszítésének csonttal, rézzel, újabban kaucsukkal történő berakása a legelterjedtebb. A pásztor az életét, a környezetében fellelhető tárgyakat és élőlényeket, a legelőről látható magasabb építményeket formázta meg díszítményeiben. Leggyakoribb ábrák a következők: kutya, madár, ló, pillangó, disznó, szomorúfűz, csillag, szív, templom, magyar címer, mulató, vonat, fokos, pisztoly, villa, csendőr. Az ostor tulajdonosának a neve és a készítés évszáma is mindig megtalálható a nyélen. A faragás főleg a dunántúli pásztorok körében terjedt el a múlt század vége felé. A legkezdetlegesebb módja, amikor csak a minták közeit vésik ki. A tulajdonképpeni domború faragás, a díszítmények plasztikus ábrázolása, amit a pásztorok is mélyebb faragásnak mondanak, már fejlettebb gyakorlatra utal. Faragással általában virágokat, növényeket mintáznak meg.


   gyakori rézveret figurák

A rézveretet sárga- és vörösréz lemezekből készítették. A 3-4 mm széles rézszalagok egyik oldalát a nyélkészítő pásztor egy üllőn hideg állapotban laposra kalapálja, kireszeli élesre, és a nyélbe veri. A szilvafa nyeleknél legkönnyebb alkalmazni ezt a technikát, mert abba könnyen bele lehet verni a lemezeket. Ha a rézlemezkék vastagabbak, helyüket előre bevésték a fába. Mikor a rézlemezek beverése megtörtént, a lemezeknek a fából kiálló részeit lereszelték, majd lecsiszolták. Az ónöntéses díszítés esetén először kivésik a mintát úgy, hogy a vájatok egymásba folyjanak, és az ostornyél végébe torkolljanak. Ezután az öntésre előkészített részt több réteg papírba csavarták úgy, hogy a nyél végétől néhány centiméterre csőszerű tölcsért alkosson. A megolvasztott ónt ebbe a tölcsérbe öntötték, a folyékony ón innen befolyt és kihűlve megkeményedett a barázdákban. Végül az egészet simára csiszolták.

Az ostornyélnek általában a felső, vékonyabb részét díszítették ilyen módon. Az ónöntés nem csak dísze az ostornyélnek, de a súlyát is növeli, ami a használhatóság szempontjából fontos követelmény. A berakás eleinte rézlemezek, a múlt század vége felétől szaru és csont, a század forduló után pedig kaucsuk (kócsag) felhasználásával történt. A kivágott figurákat apró rézszegekkel erősítették a nyélhez. Esetleg rézdrótokat is vertek a figurák részei közé a határvonalak megadásához.


        díszített ostornyelek

Először a figurákat vágják ki a bicska hegyével, majd árral a szükséges lyukakat kifúrják rájuk. Ezután a réz szegeket készítik el úgy, hogy rézdrótból darabokat vágnak, és az egyik végüket reszelővel kihegyezik. Ha ez meg van, akkor helyezik el a nyélen a figurákat, majd körül rajzolják mindegyiket. A figurák helyét a vastagságuknak megfelelő mélységig kivésik. A vájat széleit egy kicsit alávésik, hogy így bepattintva a figurát az szorosabban befekhessen a helyére. Behelyezésük után a rézszegekkel beszegelik őket. Mikor valamennyi figura a nyélen van, a nyelet lecsiszolják, vagy egy üvegdarabbal simára súrolják, majd hájjal megkenik, hogy szép fényes legyen. Az ostornyél részeinek is külön neve van: fogó, nyélderék, nyélfej, telek. A fent említett módokon általában a nyél felső részeit díszítik, de az újabb alföldi nyeleken csak a fogót, mivel a többi részére más fajta díszítések kerülnek.


        pillangók és kötések
  elhelyezése az ostornyélen

A nyél derekán és fején ún. szárhurkolással készült szíjkötések találhatók. Ezeket a szíjkötéseket cziromhasiból, esetleg, macskabélből is készítették. Szokás továbbá, hogy a nyél felső részét, a nyélfejet szögletesre faragják és rózsaszínű fésűből, vagy csontból faragott lemezekkel borítják be, vagy ugyanezt a részt vitézkötéssel ékesítik. A díszes nyélről lemaradhatatlanok a háromszög alakúra kivágott, kilyukasztgatott és kicakkozott színes, vagy natúr színű bőrdarabok, a pillangók és a sallangok.

        

Az Alföldön kis bőrrózsákat is használnak a nyél díszítésére. Bőrrózsák kerülhetnek a vitézkötésekre, a pillangók közé, és bőr kötés helyett is a nyélre. A dunántúli karikásokra fából faragnak pillangókat a nyélre. A pillangók kerülhetnek az ostornyél derekára és a fej részére is. A pillangók mérete is változó. Van olyan ünneplő ostor, melynek a derekán és a nyaka részén is 96-96 pillangó található sűrűn egymás alá varrva. Ha bőrkötést készítenek a nyélre, azon is pillangókat helyeznek el ott, ahol a kötések keresztezik egymást.

Az alföldi karikás ostorokon ún. karszíjat is találhatunk. A karszíj azt a célt szolgálta, hogy esős időben a nyél ne csússzon ki a pásztor kezéből, de van olyan formája is, ami egyszerűen csak díszítés. A karszíjat a nyél fogó része felett rögzítik, vagy egy nyélbe fúrt lyukkal, vagy bőrkötések segítségével. A rögzítést általában pillangókkal takarják. Keskeny, a közepén behasított bőrszíjként kezdődik – ebbe a hasítékba dugja a pásztor a kézfejét -, később kiszélesedik és általában túl lóg a nyélen. Kiszélesedő részt gazdagon díszítik lyukasztásokkal, a szél cakkozásával, de olyan formájával is találkozhatunk, ahol pillangókkal egészítik ki. Van amikor a keskeny rész sem csak egy bőrszíj, hanem egy kétágú lapos fonás. Több adat utal arra, hogy a mostani formájú, sallangos nyelű karszíjas ostort először a szíjgyártók készítették, s azok révén terjedt el a pásztorok között

4. A telek

Az ostorszíj fejét a nyél fejével a telek köti össze. A nyeleken az ostor telkének felerősítésére az ország különböző vidékein mind a nyél felső végén kifaragott gömb, mind a nyél fájába fúrt lyuk, vagy az ónnal beöntött fémkarika előfordul. A telektartót és az ostorszíjon található nyaklót kötötték össze a telekkel. A telek általában bőrből volt, a csikósok, hogy könnyebb járású legyen az ostor, fém karikát használtak a bőr helyet. Innen ered a karikás elnevezés. Később a többi pásztor is átvette a karikák használatát, esetleg az ostorszíjat megtoldották egy, vagy több ún. vendégnyakkal, melyeket szintén karikákkal kapcsoltak egymáshoz, és így egy nagyon könnyű járású, jól irányítható ostort kaptak. A múlt század vége felé terjedt el az Alföldön különösen a Nagykunságban, a Hortobágyon az újabb típusú ostor, a csikósostor, amelyet még karikásnak neveznek, amelyről azonban a karikák már elmaradtak, s a telek felerősítésének módja eltér a valódi karikásokétól.

Itt a telek a mélyre kötött és bőrből készült fülhöz kapcsolódik. Ilyenkor a telek is bőrből készül. Ez a fajta telektartó többféleképpen lehet felerősítve a nyélre. Lehet egészen a karszíj felrögzítésétől kezdődő bőrpánt, amit a nyélre tett szíjkötés el is takar, de biztosítja azt is, hogy stabilabban legyen felrögzítve. A nyél feje közelében még egy darab bőrt tettek a pánt alá, hogy erősebb legyen. Más esetben nem kezdődött ilyen mélyről a bőrpánt, de szorosan felkötözték a fejnél. Általában a kötéseket, rögzítéseket pillangókkal takarták el. A Hortobágyon és a Kiskunságon lehet találkozni azzal a formával, ahol a telek tartót oldalt kötik a nyélhez. A telekszíj maga, egy erős bőrszál, melynek az egyik végétől egy-két cm-re egy bemetszést ejtenek, melyen – miután a nyaklón és a telektartón is áthúzták, – átdugják a bőr másik végét, majd a bőr alatt visszahajtva a keletkezett hurkon átdugva, jól meghúzzák. A kilógó végét levágják úgy, hogy még néhány centiméter kimaradjon. A telekszíjon tartották a pót sudarakat is, ilyenkor a telekszíj kilógó végét hosszabbra hagyták, ,bemetszéseket csinálták rajta, és ide hurkolták a sudarakat. Az ostor telekszíja egyúttal az ostor használhatóságának szabályozója is. Ha ugyanis a szíjfonás túlságosan nehéz és a nyél súlyával nincsen arányban, a telekszíjat rövidebbre kötik, ellenkező esetben hosszabbra eresztik. A telekszíj rövidebbre, vagy hosszabbra való kötözgetésével lesz az ostor jó járású.

5. Az ostorszíj

Amíg a még díszítetlen nyelet, egy régi fonással használták, addig elkészült az ostorszíj. A karikás szíját a pásztor olyan bőrből fonta, amilyen a rendelkezésére állt, vagy amelyet könnyen meg tudott szerezni. Általában a gulyás marha-, tinó- vagy borjúbőrből, a csikós lóhasiból fonja a karikását. Általános elterjedt a kutyabőr használata is. Egyes tájegységeken szarvas-, vagy őzbőrből is fontak ostort.

A bőr előkészítése
A pásztorok általában hasiból fonták az ostorukat. Ehhez úgy jutottak, hogy mielőtt az eldöglött állat bőrével elszámoltak, lehasítottak abból egy jó arasznyi széleset. Ezt úgy kellett csinálni, hogy ne lehessen észre venni, ezért a két vége felé elkeskenyedtek ezek a bőrdarabok. Az így szerzett bőrt megszárítják, mégpedig


                 szárítás

úgy, hogy szőrével lefelé deszkára terítik, s hogy nagyon össze ne zsugorodjék, kipeckelik náddal, vagy sűrűn vert szeggel kiszögelik. A megszáradt bőrt kétféleképpen is kikészíthetik. Az egyik mód, amikor fűző-, kötő-, varró-, szironyozó hasit akarnak kapni. Ekkor a száraz bőr szőrös felét bedörzsölik sűrű oltott mésszel, és száradni hagyják.


                curholó

Ha megszáradt, leborotválják róla a szőrt curholóval, de ennél kényelmesebb a bot végével való kopasztás. Ez úgy történt, hogy a földön fekvő deszkára terített bör végére ráállt az ember és a botja végével “böködi” a bőrt. Az így szőrtelenített hasit nem timsózzák, csak lehúsozzák és megkenik valamilyen zsiradékkal. Esetleg pirosra, vagy zöldre festik. Ostornak nem jó az ilyen hasi, mert nem bírja a vizet. Ha ostor hasit akarnak, akkor száradás után oltott mész habarékba (sűrű oltott mész) ágyazzák a bőrt. A mész legtöbbször fazékban állt, ezért a bőrt


                   kákó

összegöngyölik, hogy beférjen a fazékba, de közé jó bőven raknak meszet. Egy-két napig marad a mészben a hasi. Ha már könnyen kijön a szőre, akkor kiveszik, egyik végét zsineggel egy oszlophoz kötik és curholóval, vagy oldalbordával megborotválják. Újabban inkább a kákót használják szőrtelenítésre. A szőr eltávolítása után alaposan megtörik a bort, majd kútvízzel kimossák. Mosás után következik a hízlalás timsós vízben. A hízlalás 1 napig tart. Hízlalás után már nem szabad mosni a hasit, se napon szárítani: dörzsölés közben kell megszikkasztani. Ha nagyon száradt dörzsölgetés közben megnedvesítették házi sós vízzel, amitől nagyon jól puhul a bőr. Más tájakon a szőrtelenítés után fél marék timsó és fél marék só keverékével kenik be a bőrt, és így hagyják összetekerve egy napig, majd sima fán húzogatva szikkasztják meg. Szalonta vidékén bekenik zsírral, vagy vazelinnel félszáraz állapotban, és úgy törik meg a bőrt. Ezek után a megszikkadt bőrt hasihasítóval felhasogatják. A hasihasítót cziromhasítónak is hívják, mert ezen hasították a szironynak valót, a czirmot is. A hasihasító saját készítésű szerszám. A következőképpen nézhet ki:

Minden hasihasító alapja egy téglalap alakú fadarab. Ezen vagy kettő, vagy több fűrészelt rovátka van. A rovátkák közül a nagyobbak durvább, a kisebbek a finomabb hasításhoz. A hasító másik fontos kelléke egy éles szerszám. Az egyik módon a hasítás úgy történik, hogy a pásztor a bicskáját beleveri a hasítóba, és ezáltal a rovátkát két olyan részre osztja, amelyből a belső a szíj szélességét fogja megadni, ilyen szélesre fogja hasítani a bőrt.

Mikor ez meg van, bal kézbe veszi a hasítót, úgy hogy a hüvelykujja végigfeküdjön a bicska fokán, majd jobb kézzel áthúzza rajta a már előre behasogatott hasit, miközben a bicska lemetszi az egyes szálakat. A másik fajta hasihasogató is hasonlóan működik. Itt egy vésőszerű vékony kést használnak bicska helyett. Ezt a következőképpen használják: a kést a fa valamelyik rovátkájára merőlegesen elhelyezik úgy, mint az előzőekben a bicskát. A bőrön fület vágnak, azután a bőrnek a keskenyebb felét behúzzák a rovátkába.

A készítő egyik kezével a fát és a kést egymásra szorítja, másikkal a bőr szélesebb végét maga felé húzza, miáltal a keskeny szirony a kisebb résen kipenderül. Ezzel a készlettel, gyors egymásutánban, egyenletes szélességű szironyokat kapnak. Ahol nincs hasihasító, a szíjat egy gyermek tartja, az ostorfonó pásztor pedig éles bicskával szeletekre hasítja, kiszabja. A hasított szeleteket szernek, vagy szálnak nevezik.

6. A fonás

Az ostorszíjnak van: feje, dereka vagy más néven hasa, és eleje. Ehhez csatlakozik a csapó szíj, legvégül pedig a sugár, vagy sudár. A karikást fonták 6, 8, 12, ritkán 16, 18, sőt 24 és 32 ágból is. Az utóbbiak csak nagyon vékonyra vágott hasiból készülhettek. Aszerint, hogy az ostort hány szálból fonják, ugyanannyi ágúnak nevezik. A leggyakoribb a 8 ágú fonás, de annál szebb a karikás minél több ágból fonják. Páratlan ágból is lehetséges ostort fonni, de azt csak szükségből szokták. A fonást úgy kell készíteni, hogy olyan legyen az alakja, mint a kígyóé. Legtestesebb a hasa és a két vége felé elvékonyodó. Ha nem kígyó alakú, akkor a pásztor magát csapja meg vele. Ezt az alakot főleg a béléstől kapja meg, mely az ostor belsejében általában kötélből van. A fonás vastagabb részébe kenderkócot, vagy selyem hulladékot tettek még és ezt fonták körbe a hasival. A szárnyaló népi képzelet sokszor a szeretője keszkenőjének selyemrojtját fonatja a csikóssal ostorába. A borfonat mintázata többféle lehet ún. kígyóháti, zabszem-, kukoricaszem-, vagy búzaszem-, kocka- és rozmaringfonás.


    különböző ostorfonatok,
  
és egy fajta karikás kötés

A karikáson egy, vagy többféle fonás található. Eszerint kell a szálak hasogatását is elvégezni. Ha többféle fonást szeretnének az ostoron, akkor arra is figyelni kell a szálak kiszabásánál, hogy később ketté tudják őket hasítani, így váltani pl. a négyes fonásról nyolcasra. Ez nem könnyű munka, mert a hasi általában elég kis darab, és ezért körkörösen kell kiszabni belőle a szálakat. Az elkészítendő fonásnak kb. az egy negyedével hosszabb szíjakat kell levágni, mert a többi hosszúságot a fonás felveszi. Az ostor alakjának előállításához hozzájárul a fonáshoz használt szíjágak vastagsága is, ezért a szálak két végét elkeskenyítik. Egyes vidékeken a pásztorok úgy szabják a szálakat, hogy a felső végük összefüggő maradjon, máshol külön szálakból fonnak. A fonást rendes körülmények között felülről kezdik az ostor derekán. Elővesznek egy ujjnyi vastagságú használt kötelet. Ennek egyik végét kibontják, és a pásztorbot végére kötözik. A botot leszúrják a földbe és a kötél másik végét pedig a derekukra kötik. A kötél bot felöli végére a szíjakat is felerősítik, majd kettéosztják a szálakat, és elkezdik fonni. Ha többféle fonást csinálnak, akkor négyes fonással kezdik, és ahol vastagodik az ostor, nyolcassal, majd a nyolc ág mindegyikének újbóli kettéhasításával tizenhatos fonással folytatják.

A fonást kb.15 cm elkészülte után kezdik el vastagítani. 50-60 cm-en keresztül vastagítják, “nevelik” egyenletesen, majd elkezdik vékonyítani, “fogyasztani”. A vastagabb derék után még 50-60 cm vékonyabb fonás következik. Mikor idáig érnek, a kötél további részét levágják, és innen a “tocsapót” fonják bele a fonásba. Ha nincs az ostor teljes hosszúságának megfelelő ép szál, a hiányzó szálakat toldani kell. Ezt észrevétlenül meg lehet tenni fonás közben úgy, hogy a “toldást” a hegyénél az éppen fonott szál alá csíptetik, pár centiméteren a béléssel együtt hagyják, azután a fogyó szálat beviszik a bélésbe és az új szál kerül a helyére.
A fonás menete a következő:

Négyes fonás: A bal kézben levő szálak közül az 1-est a 2-sel jelzett szálak fölött áthúzzuk jobbra, ahol a 2-es és 1-es között alávesszük és a balkézbe visszavisszük. Ezáltal a baloldalon most már a 2-es szál maradt hátul, tehát az lesz az 1-es szál, a visszahozott szál. pedig a 2-es. Most ugyan ezeket megcsináljuk a jobb oldallal is. Aztán ismét bal, jobb, bal, jobb stb.

Nyolcas fonás: A módszer ugyan az, mint a négyes fonásnál, csakhogy itt a bal 1-est a bal 2-es, 3-as, 4-es és a jobb 4-es, 3-as fölött, a jobboldali 3-as és 2-es között (tehát felezve) visszük alá és vesszük vissza a bal kézbe negyedik szálnak. Aztán a jobboldalt hasonlóképpen, és így tovább. Tizenhatos fonás: Éppen olyan, mint a nyolcas fonás. Itt is a baloldalról fent áthúzott szállal jelezzük a jobb oldalt, és úgy visszük alul balra vissza. A fonás után az ostor alakja négyszögletes, ezért vízbe teszik, és sima deszkán a kezükkel, vagy deszkákkal kerekre hempergetik. Így nem csak elnyeri hengeres formáját, de a kilógó kender és selyemszálak is behúzódnak. Az ostorszíjnak tulajdonképpen csak a 2/3 része az igazi fonás, 1/3 része az állat háti bőréből hasított és a vége felé folyton keskenyedő szíjszelet, az úgynevezett tő-, vagy tűcsapó, vagy csapó. Ez lehet egy szál bőr is, de gyakrabban két-három szíj van egymáshoz fogva ciromhasi segítségével a fonás végén, majd ez is folyamatosan elvékonyodik, míg egy szál lesz belőle. A csapó végére kerül a sudár, vagy sugár. A sugár tájegységektől függően készült lószőrből, ritkán hársból, újabban rafiából, de kerülhet a csapó végére kutya, vagy macskabőrből vágott vékony szíj is.


    alföldi pillangós karikás


    felföldi sallangos karikás

Ha eddig kész az ostor, a fonás felső végén is levágják a kilógó kötelet, és a szíjba belevarrják a nyers marhabőrből készült nyaklót.


      pillangók elhelyezése
           az ostorszíjon

A végleges eldolgozáshoz díszítéseket használnak. A nyakló tövét és a bevarrásának a helyét pillangókkal, vagy sallangokkal takarják el, a fonás és a csapó találkozásához ciromhasiból kötnek ún. lezáró gombot. Ha vendégnyak is kerül a karikásra, az is a fonáshoz hasonlóan pillangózott, vagy sallanggal díszített. Az így elkészített ostort előre vagy hátra forgatják, csergetnek, kongatnak vele. Általában a suhogó, vagy a kisebb, nagyobbára gyermek ostor pattogását nevezik csergetésnek. Az ostor szabad mozgásának járás a neve. Jó járású az az ostor, amelyiknek a nyele és fonása arányos. Fő kelléke, hogy a fonás – a nyél súlyához viszonyítva – ne legyen túl nehéz, sem a tőcsapó nagyon rövid. Kongatni lehet előre, vagy hátra, aszerint, hogy az atyafi az ostor előre, vagy hátra vágja ki. A kongatásnak is megvan a maga fortélya.