A rövid nyelü ostorok a pásztor emberek terelö eszköze. Ismertebb elnevezései karikás ostor, csikósostor, nehézostor, pásztorostor, kanászostor. Két részböl, a tulajdonképpeni ostorból - amely szíjból készül, esetleg szegényebb vidéken kötélböl - és a rövid, rendesen alkar hosszúságú, gyakran íszített nyélböl áll. Ezek az ostorok rendszerint pásztor készítmények. Csak késöbb kezdték el a szíjgyártók is készíteni öket a módosabb gazdáknak.

Kötélböl készült karikás
A kötélostorok értékesebb fajtája a fonott kötélostor, mely a szegényebb pásztoremberek karikása volt. Az ország egyes részein csak a nemes gazdáknak, meg a gazdalegényeknek volt szíjból készült karikás ostora, és azt is a szíjgyártók készítették legtöbbször.

A kötélböl készült karikás ostorhoz a kanász a kender feldolgozáskor kért magának a szöszböl, de ha erre nem volt lehetösége, kötöfékszárból, vagy istrángból készítette el.

A kötelet, vagy szöszt tavasszal fonta meg karikásnak, mikor kihajtotta az állatokat. Disznóörzés közben fonta magának a zsineget. A madzagnak egy darabba kellett lennie, hogy az ostoron ne legyen csomó, vagy göcs, sima, "sugáran vékonyodó legyen, mint a kígyó". Az ilyennek jobb ütése esik, nem ránt, mint az egyforma vastag, vagy éppen az egyenlötlen vastagságú. A karikás ostort a fejénél kezdi el csinálni a kanász. Behajtja karikába a kötél vastagabb végét, úgy hogy 8- 10 cm átméröjü legyen a karika, és a szárához köti, de a kötélnek nem a legvégét, hanem feljebb egy arasznyival. Ami kimarad a végéböl, kibontja, kiszöszöli, hogy az ostor szárához kereken, arányosan foghassa oda (úgy ahogy az istrángot csinálják). A több öles madzaggal megköti a nyakánál és a karikás fejét itt kezdi befonni balról jobbra haladva. Két féle fejet szoktak csinálni, az úgynevezett taréjosat, és a simát.

Mikor a fejet befonta, folytatja az ostor derekán. Mikor a karikás ostor kötélrészét, fejét és a derekát befonta a kiskanász, a vékony végéhez csapót köt. A csapót juh, báránybörböl készíti, ahol disznó döglik, annak a lenyúzott böréböl. A csapó is vékonyan kezd_dik és folyamatosan szélesedik. A lapos csapó a jó, mert a kerek kikezdi az állat börét. A csapó körülbelül 1/3 része az egész ostornak.

A csapó végére jön a sugár. A lósörényéböl, vagy farkából húzza ki a kanász. Az ostor fejébe nyaklót köt a kanász, mely irhából, vagy madzagból való. A nyakló által függ össze az ostor a nyéllel.

Az ostor nyele gyümölcsfából készül. A nyél kb. 1/4 része az ostornak. A nyelet felsö végén bicskával átfúrja, a nyéllyukba a nyaklót belehúzza, csomóra köti. A nyél végén újabban szíjból van a fej alkalmazva. A fúrott nyél ösibb. A tartalékban lévö sudárok a nyaklón csüngenek.

Az ilyen ostorokra karszíj általában nem telik, sallang is ritkán van rajtuk.

Szíjostor

A pásztorok elmaradhatatlan szerszáma az ostor. A szép ostor nem csak terelöeszköze volt a csikósnak, gulyásnak, kanásznak, hanem címeréül is szolgált, így szépségére különös gondot fordítottak. Ha maguk nem tudták megfonni, vagy a nyelet megfelelöen díszíteni, drága pénzen megvették, nehogy szégyenben maradjanak. A csikósok az ostorukat - hogy mozgékonyabb legyen - karikával látják el, és ilyenkor karikás a neve. Karikásuk elsösorban az alföldi pásztoroknak van, a dunántúliak és a felvidékiek a hosszabb nyelü, rövidebb sudarú ún. nehéz ostort használják. Habár régen többféle elnevezéssel illették a pásztorok ostoraikat, ma már mindegyik pásztorostort karikásként emlegetik. A hajdúsági csikós akármerre megy, mindig a nyakán hordja karikását. Ha a ménest lóháton örzi, feje felett forgatva elöl egyet ránt rajta, s az ostor csattan. Azt tartják, hogy a jó karikástól jobban fél az állat, mint a bottól. A jószágot nem annyira ütik vele, mint inkább pattogtatva, hangos kiáltozással késztetik kellö irányba.